Cselekedve akarni és akarva cselekedni!

Cselekedve akarni és akarva cselekedni!

Szabó Gabi MCC

Gyors, erős belátások cselekvés-orientált coachingokban 

Eset leírások

Bevezető gondolatok

Keresem a legmegfelelőbb szót, ami kifejezi a cselekvés, aktivitás erejét, de nem találom. Mintha erre nem lenne igazán erős szavunk. Nincs, ami leírja, hogy a cselekvésnek, az akarattal irányított megmozdulásoknak mekkora értéke, haszna van, hogy néha az életünk múlhat rajta. De nem baj. Remélem, hogy az esetek képviselik, átadják, leírják ezt a hatást.

Coachként hitem és tapasztalásom, hogy nem elég valamit megérteni, sokkal fontosabb az, hogy mit kezdünk a megértéssel! Milyen aktivitásra, cselekvő akarásra inspiráljuk magunkat, és azt, akivel dolgozunk. Az alap tézisem, hogy nem az a fontos mit tud magáról valaki, hanem, hogy mit cselekszik magáért.

Ötezer coaching óra van mögöttem, és egyre inkább élvezem! Azért, mert azt tekintem igazi kihívásnak, hogy az ügyfeleimmel a coaching ülés vagy csoport idő alatt történjen meg a váltás, a belátás, átalakulás, mozdítása addig rögzült dolgoknak. Nem házi feladatként, nem „majd”, nem a legközelebbi helyzetben másként – akkor és ott. Ez egy nagyszerű lehetőség, úgy kialakítani egy kapcsolatot, növelni a ráhangolódást, úgy kísérni-támogatni az ügyfelet, hogy megtörténjék az, amire ő a legmerészebb álmaiban gondol. A coachingot pillanatról-pillanatra lehet élni, a pillanatban benne lenni, azt jelenti, hogy bevonódok a dolgokba, akkor, amikor megjelennek, és nem előre megírt forgatókönyv szerint teszem ezt. Arra hangolódom, hogy rálépjek egy ismeretlen földre, ezáltal kifejlesszek magamban és az ügyfelemben új dolgokat – akkor és ott. Hogy az ügyfelem „megtáltosodhasson” ha akarja, vagy újra higgyen valamiben, ha akarja, vagy újra építsen egy kapcsolatot, ha akarja, vagy újra írja az életét, ha akarja. Akarva cselekedni! – ez rajtam nem múlik!

A pszichodrámáról

Hithű pszichodramatista vagyok már 25 éve. Könnyű számon tartanom az időt, mert az első fiam születését követően invitált egy barátom pszichodráma önismereti csoportba. Máig hálás vagyok neki. Amit tudok az életről, annak egy részét ebben a tanulásban szereztem. Megtanultam, hogy minden tanulás egy játék, nyitottá válni valami újra, kísérletezni, ez az élet lehetősége.

A pszichodráma szó görög eredetű. A „pszicho” szórész a lélekre utal, a „dráma” magyarul cselekvést, történést jelent. Jacob Levi Moreno, a pszichodrámát egy olyan módszerként határozta meg, amely a lélek igazságát, a cselekvés által deríti fel, kutatja, azonosítja.

Moreno az Igazság Színházának nevezte a pszichodrámát, létrehozott egy olyan személyiségfejlesztő modellt, melyben önmagunk megismerése, megértése, megalkotása a cselekvés útján történik.

Találkozás és szembesülés a lejátszás által, ahol a forgatókönyvet mi magunk írjuk, a saját élethelyzeteinkről, szerepeinkről, zavarainkról. A csoportban mi lehetünk a saját életünk, drámánk főszereplői, és más életének, drámájának részesei. Minden a csoportban történik, mindenki segédénje mindenkinek. Bármi a színpadra kerülhet, az „itt és most”-ban, a múltból, a jelenből, a jövőből, megismételhetetlenül. A színpad a fantázia tere, egy sok mindent látott, „mintha” tér. Mintha újra itt lennék abban a történetben, ami nem hagy nyugton, mintha azzal az emberrel találkoznék, akinek fontos közlendőm van, mintha megélhetnék egy jelenetet, úgy ahogyan szeretném, hogy történjen, amire nagyon készülök.

Bármit eljátszhatunk, lejátszhatunk, és a játéknak erős pszichológiai hatása van mindenkire. A résztvevő felszabadul a valóságos világ korlátaiból, átlépheti határait, kijavíthat, újraírhat szerepeket. Moreno realitástöbbletnek nevezte ezt, úgy gondolt erre, mint egy olyan nyereségre, ami a képzelet intenzív használatából származó gazdagodása a valóságnak.  A „valóság feletti valóság” használata a létező mellett, megismerhetővé, felderíthetővé teszi a lehetségest. Ennek a munkának az alapja a játék, a spontaneitás, az aktivitás, és a kreativitás. Ez nem intellektuális munka. A pszichodráma szemlélete, eszközei megmozdíthatják a cselekvő, aktív erőket, a spontaneitás és kreativitás növelésével, új elkötelezettséget alakíthatunk ki az életerőnkhöz, új képességeket fejleszthetünk. Ez csodás lehetőség!

Igazi szerelem ez köztem és a pszichodráma között. Így természetes volt számomra, hogy tanácsadóként, trénerként és coachként is használom ezt a zseniális módszert. Nem mindig és nem mindenáron.  Célorientáltan, tudatosan és a kreativitásom, spontaneitásom teljes szabadságában.

A Coaching-Sharing-Learning csoportokról

Pár éve kialakítottam egy új coaching csoport keretet, modellt. Négy részre osztottam a csoport időt. Az első rész a „Warming-up”, vagyis a ráhangolódás, bemelegedés a csoportra, egymásra, a témákra. Minden csoporttag elmondja, mi az a téma, ami foglalkoztatja, amin szívesen dolgozna. Ezután a csoport kiválasztja a számára legfontosabb, legizgalmasabb, leghasznosabb témát.

A témahozóval egy élő „Coaching” ülés lesz a második része a munkánknak. Ebben a coachingban aktívan használom a csoportot, minden résztvevő segédén szerepbe kerül. Ez a szerep egy készenlétet jelent, készenlétet a maximális támogatásra, szerepek eljátszására, aktív jelenlétre. A segédén sokat tehet azért, hogy növekedjen a ráhangolódás arra, hogy a főszereplő kifejezhessen számára fontos dolgokat, és megjeleníthesse azokat. A csoportba jelentkezők, nem „profi” segédének, mégis némi magyarázat után, fantasztikus, bevonódott, fegyelmezett munkát végeznek. A coaching munkában használok pszichodramatikus elemeket, szerepcserét, tükröt, duplázást, belső hangot, monológot, nagyítást, képeket, jeleneteket alkotunk, vizualizálunk! Megelevenedik a történet múltbeli, jelenbeli, jövőbeni, elképzelt, akár „valóság feletti” része. Kipróbálhatóvá válnak szerepek, helyzetek, megoldódik a megoldhatatlan, felolvad, ami megfagyott, erőre kap a tehetetlen. Bármi megtörténhet. Lehetővé válhat a lehetséges.

A harmadik rész a „Sharing”. A csoporttagok, akik eddig aktív részesei voltak a történéseknek, visszajelzést adnak, megosztanak magukról, a főszereplő munkájához hasonló élményeket, tapasztalásokat. Kifejezik elismerésüket, tiszteletüket a főszereplőnek, kiemelik az észlelt képességeket, erőforrásokat. Ez egy fontos része a munkának, mert egyfelől a főszereplő még gazdagítja saját munkáját, élményeit. Másfelől ez a kör, „visszahozza” őt a csoportba, megélheti, hogy a munkája, a kapott figyelem, idő, a többiek számára is értékes, hasznos volt. Harmadrészt komoly szocializáció, főként az első időkben, hogy a csoporttagok, akik főként vezetők, ne a szokásos elemző-tanácsadó részükkel legyenek jelen, hanem elfogadó-támogató, értékeket értékelő, erőforrásokat visszajelző módon. „Arra kell megtanítani őket, hogy a szívük legyen nyitva, ne csak a fejük.” (Moreno 2000)

A negyedik rész a „Learning”. Ebben a szakaszban a csoport figyelme a főszereplőről a coaching folyamata felé irányul. Miután a résztvevők szervezeti vezetők, így hasznos számukra a coaching szál szétszedése, és újra összerakása. Végig gondoljuk közösen, hogy mi történt, mi volt hasznos kérdés, értékes munka, mi történt a ráhangolódással, akciókkal, mit láttak a coaching folyamatban.

Ez a struktúrája a Coaching-Sharing-Learning csoportoknak, amely biztonságos és egyben szabad keretet ad a cselekvő tanulásnak, a témáknak, a kérdéseknek, amikre a vezetők választ keresnek.

A következőkben ismertetett esetek ezekben a coaching csoportokban „estek meg”.

Néha elég csak felállni

Egy állami vállalat felső vezetője, a negyvenes évei elején járó Péter, fáradt, feszült állapotban érkezik. Egy változási folyamatban azzal szembesül, hogy a vezetői kör inkább a félelmeire, szorongásaira hangolódik, semmint a tervezésre, reális döntésekre. Ezért olyan feladatokat határoznak meg, amik feleslegesek, utópisztikusak, és rengeteg időt, fáradtságot jelentenek. A saját csapata éppen megél egy innovatív, eredményes időszakot, amiben lelkesek és eredményesek az emberek. Ebben a helyzetben éri őket a sok értelmetlen feladat, elvárás. Péter lojális a szervezethez, a vezetői csapatához és a saját csapatához is. Úgy éli meg ezt a helyzetet, hogy neki kell „lelket tartani” az embereiben, és „magamnak is felülkerekedni, nem elmerülni a mocsárba, ami kezd kialakulni”. Azt gondolta, hogy ő biztos talajon áll, most mégis ezt az elmocsarasodást látja. Ez annyira képszerű, hogy megkérem, hogy nézzen körül, most, itt (a coaching teremben ahol dolgozunk) és érzékelje, lássa ezt a mocsarat. Szinte azonnal reagál, látja; „már a cipőm alja benne van”. A beosztottak még nincsenek benne, ők még biztos helyen vannak. Arra a kérdésemre, hogy kivel is törődjünk most, saját magát említi, mert ő figyel a többiekre, rajta sok múlik. És várható, hogy a mocsár emelkedik. Azzal kell foglalkozni, hogy ő semmiképpen ne merüljön el! Két lábbal ki kell másznia!  A szemben ülő csoporttársat kijelölöm alteregónak, vagyis ő Péter, és megkérdem a valóságos Pétert, hogy mire is kell figyelnie ebben a helyzetben, amikor már belelóg a láb a mocsárba, mit tanácsolna magának. El kezd hozzá beszélni.  Amire nagyon figyelnie kell, hogy átgondoljon mindent, előbb számoljon háromig. Uralkodjon a mimikáján, mert látszik rajta, ha valami nem tetszik, és a többiek azonnal látják ezt. Akikkel nem egy zsombékon ül, ők kihasználják ezt. Itt megáll, hosszan gondolkodik, elhallgat. Megkérdezem, hogy akarja-e, hogy a többiek felhangosítsanak gondolatokat, amikre még figyelhetne. Ezt kéri, és így hátsó hangként jönnek az új tanácsok. Figyelj befelé, magadra, érdemes felülemelkedni, ránézni a helyzetekre, erősen jövőorientáltan gondolkodni, szuverén ember vagy, mi bajod lehet? Ne maradj egyedül, találj szövetségeseket. Mit hallottál kérdésemre, a befelé figyelést hangosítja fel, azt, hogy nem vagy egyedül, és magadra is tudsz figyelni. Beleültetem a székbe, ami a mocsárban van. Kérem, hogy lássa, érzékelje, és kérdés nélkül is azonnal jelzi, hogy érzi ezt a „büdös helyzetet”, megéli, hogy nincs egyensúly, benne van! Hol éled meg fizikailag, a testeddel kérdésemre, meggörnyed és szavakkal is jelzi, hogy a hátában, derekában jelentkezik rendszeresen fájdalom. És amikor ezekben a helyzetekben van, nem tudja elengedni a vívódásait fejben sem, nem tud ellazulni, feszessé, feszültté válik mindene. Megkérem az egyik segédént, hogy menjen oda Péter mögé, és csinálja a testén, a hátán a fájdalmat. Ezek figyelemromboló, fájdalmat okozó, külső hatások. Péter jelzi, hogy hol szokott fájni, és hogyan. Ez egy kisugárzó fájdalom. Megvan!  Azt kérem, hogy mielőtt meghallgatná a jó tanácsokat a másik oldalról, hozza magát olyan helyzetbe fizikálisan, hogy képes legyen mást csinálni, másképpen reagálni. Tegyen bármit, amit tenni akarna. A fájdalom segédén dolgozik, ő megéli ezt a lebénult, tehetetlenséget, talán érzi a bűzölgő mocsarat. A csoport csendben vár, Péter tűri-tűri, leizzad, majd hirtelen feláll, és határozott lépéssel eljön attól a helytől. Mintha megértette volna, hogy elég csak megmozdulnia! Péter megkönnyebbülten kifejezi, hogy ezt kell tenni! Ilyen helyzetekben azonnal ki kell szabadulni, mozdulni, máshol lenni! Egy teljesen más pozícióban, térben, fellazult testtel, már más módon hallgatja a tanácsokat, befogadja, értelmezi, használni akarja. Ami a legfontosabbá válik, az a belső figyelem, a kapcsolatba kerülés saját magával.

Néha nem lehet csakúgy felállni

Egy negyvenes éveiben járó, ragyogó szépségű nő, Judit, csendesen, visszafogottan kapcsolódik a coaching csoportban társaihoz, a csoportmunka kezdetén. Hamar kiderül, hogy nincs jól, a munkahelyén és az élet helyzeteiben is összezavarodott, nem tudja mit ér az, amit tud, amit képvisel. „Mennyit érek magamnak?” Teszi fel ezt a borzalmas kérdést. És nem várva választ, megfogalmaz egy olyan mondatot, inkább felkiáltást, amit én a 20 éves coaching munkámban talán egyszer hallottam. „Segítséget kérek!” A csoport maximális támogatást ad, elkezdünk dolgozni. Kérdésemre, hogy mi az, amit megél, azonnal jön egy szimbolikus kép. Olyan ez, mintha egy kalodában lennék már nagyon régóta. Kérem, hogy csinálja meg ezt a kalodát, használjon egy alteregót ehhez. Egy fiatal férfi csoporttagot választ saját maga szerepébe, letérdelteti, karjait egy szék ülésére teszi, a fejét lehajtatja, és két nagyobb díszpárnát még rá is tesz. Be van zárva a kalodába. Kívülről nézve is elborzad.

Az a tapasztalatom, hogy egy ilyen nehéz helyzetben érdemes egy szövetségest találni, hogy együtt lehessen nekilátni a munkának. Hasznos lehet a belső szövetségeseket mozgósítani, erőforrásokat, képességeket, működő szerepeket. Gyakran ilyen állapotban azonban nincs belső szövetséges, a magunkat elfogadó, támogató részünk sem működik, vagy éppen kritikusan ellenünk fordul.

Kérem, hogy válassza ki a csoportból a saját tanácsadó ÉN-jét. Egy hasonló korú nőt választ, akivel szerepet cseréltetem, és kérem, hogy reagáljon Juditra, aki elborzadva áll a kaloda előtt. A tanácsadó Én is bénultan áll, Judit mellett. Nem lepődöm meg, ez a bezártság a kalodába, szinte teljes elszigeteltséget hozott létre saját magában, és a világ felé is. Arra kérem a csoportot, hogy kicsit élesszük fel a tanácsadó Ént, mozgósítsuk a támogató erejét, hangosítsunk fel gondolatokat, érzéseket, amiket kifejezhetne, amit tehetne. A csoport aktívvá válik, jönnek egyenként és hátsó hanggal „életet lehelnek” a tanácsadó Énbe, természetesen ekkor Judit van ebben a szerepben. Elhangzik egy mondat, ami erősen megérinti; „nem támaszkodsz rám, pedig megtehetnéd!”. Erre a mondatra sírva fakad, kifejezi a csoport felé, hogy senkire nem támaszkodhat. Szerepet cserélünk, vagyis Judit találkozhat a tanácsadó Énjével, és az előző élmény hatására, már nem csak állnak egymás mellett, hanem erősen megölelik egymást. Hosszan, erőt merítve, szövetséget alkotva ölelik egymást. Amikor Judit kibontakozik az ölelésből, már nem engedi el a tanácsadó Énje kezét, segítséget kér a kaloda szétszedéséhez.  Lassan, minden mozdulatot megfontoltan bánik a kalodába szorult emberrel, vagyis azzal a Judittal, aki nem tudja mit ér saját magának. A tanácsadó Én képviseli, kifejezi, hogy milyen képességekkel rendelkezik Judit, miközben szedi le a párnákat, és kiszabadítja azt a Juditot, aki beszorult oda. Természetesen többszörös szerepcserével tudjuk meg, hogy ő ezt milyen módon, milyen ritmusban teszi. Amikor ezt a teljes munkát, a lebontást elvégzi, ő megy be a kalodába, és megéli a „kiszabadítást”. Ez a kiszabadulás, felszabadító hatású, katartikus erővel bír, először a teste lazul fel, az elméje még nem működik. Mikor azt kérdezem, hogy mi lehet a következő lépés, nehéz választ adnia saját magának, ismét a csoport ad támogatást. Hátsó hangként felhangosítanak ötleteket, gondolatokat, amit Judit megtehetne magáért. Most is elhangzik olyan javaslat, ami a szívébe talál, a fiával való együttlét gondolata, egy szép elképzelés megindítja őt, elérzékenyül, ugyanakkor meg is erősödik ebben a tervben. Judit hálás a csoportnak, a felpárnázott kaloda megszűntetése már nem érvényteleníthető.

Néha csak meg kell állnunk a lábunkon

Egy barátságos, örök optimista, harmincas fiatalember Bálint, január elején tartott coaching csoportra sok-sok gondolattal, érzéssel érkezik. Az év eleje eleve determinálja a terveket, új ötleteket, mindenki erről beszél. Amikor hozzá érkezik a kör, egyre bemelegedve beszél arról, hogy van egy kis vállalkozása két társával, akik most nyomást gyakorolnak rá. Azt szeretnék, hogy ő adja el a részét, és ebben elég erőszakosak vele. „Én nem akarom eladni” mondja, de benne maradni sem lehet ezek után jó szívvel. Csalódott, bosszús, zavarodott, sok érzés van egyszerre. Nincs döntés, nincs jó érzés, nincs már bizalom a társaiban. A csoport őt választja, egy üzenet is van ebben a választásban; az évet jó tervekkel érdemes indítanunk, juss egyezségre magaddal. Kérdésemre, hogy mi lehet a haszna a munkánknak, az a válasza, hogy „szeretnék belemenni a konfliktusba, beleállni, és megállni!”. Egy érdekes fogalmat használ összegzésül; amit szeretne, az önpozicionálás. Sokat sejtet ez a fogalom, nem kezdem el értelmezni, azt látom, hogy ő tudja mit jelent, és számomra ez a fontos. Úgy érzékelem a jelenlétét, hogy elszánt, cselekedni vágyó, energikus állapotban van. Kérem, hogy válassza ki a csoportból Bálintot és helyezze a térben oda, és úgy ahogy most látja őt. Kiválaszt egy másik fiatalembert, az alteregóját, elhelyezi, kicsit „meggörbíti a hátát”, nézi, nézi, és azt mondja, hogy olyan mintha „mézben járna” nem mozog saját erejével, saját ritmusában. Csak áll, lelassult, kiszolgáltatott. Mi történik, rendezd meg! Erre az instrukciómra kiválasztja a két üzlettársát, és szerepet cserélve az egyikkel, majd a másikkal, megmutatja, hogyan ráncigálják, cibálják ebben a helyzetben. Beleáll a saját szerepébe, és megéli a játékban a ráncigálást, az egyik társa szinte neki ront, agresszívek, erősek. Bálint megtántorodik, olyan mintha egy játék bábu lenne, amit arra taszigálnak, amerre akarnak. Amikor jelzi felém, hogy igen, ez történik a hétköznapokban, kérem, hogy jöjjön ki onnan, és nézze meg mi történik. Az alteregója beáll, újra lejátszódik a jelenet. Ő kapcsolatba kerül ezzel a tükörrel, és arra a kérdésemre, hogy mit lát, azonnal egy instrukciót mond saját magának, bekiabál a színpadra, a jelenetbe. „Húzd ki magad! Maradj stabil!” Szerepcsere következik, használom az erős bemelegedését. Kérem a segédéneket, hogy játsszák a szerepüket, az alteregónak, hogy kívülről mondja ezeket az előbb hallott instrukciókat. Bálint újra megéli a támadást, ráncigálást, és a jelenet közben meghallja az üzenetet, amit többször elmond az alteregó; „Maradj stabil! Húzd ki magad!”. Ez olyan erővel hat rá, hogy kiegyenesedik, kihúzza magát és könnyedén megállítja a két társát, leszedi magáról őket, és megállítja ezt az ostromlást. Néhány szerepcserét követően megéli, hogy meg tudja állítani őket. Ura tud lenni a helyzetnek, a saját stabilitásának. Benne marad a helyzetben, de izmai, teste, ereje már őt szolgálják, a saját akarását, döntését. Kifejezi a társai felé, hogy eladja a részét, kifejezi, amit megél, kifejezi igényét egy másfajta működési módra. A csata győzteseként megkönnyebbülve, erejével, döntésével kapcsolatba kerülve, egyenes háttal, testtel fejezzük be a coaching munkát.

A három eset konklúziója

Újraélni és megmozdulni, újraélni és megváltoztatni, újraélni és kijavítani. Ez történt a három esetben. A főszereplők cselekedtek magukért, a kapcsolatokért, a kölcsönösségért, a fizikai-lelki-szellemi jólétükért. Ráhangolódtak arra, hogy akarjanak cselekedni, és bevonódottá váltak arra, hogy cselekvő akarásukat fenntartsák, használják.

Amikor egy téma „eltalál” minket, nincs adekvát válaszunk, ez összefüggésbe kerül önmagunk elfogadásával is. Ha nem tudjuk elfogadni önmagunkat, elveszítjük a spontaneitásunkat. Dilemmáink, aggályaink nem teszik lehetővé, hogy önazonosan, szabad cselekvéssel reagáljunk. A spontaneitás egy új válasz egy régi helyzetre, vagy egy adekvát válasz egy új helyzetre. A coaching csoport biztonságában ki lehet kísérletezni ezeket az új válaszokat, új szerepeket lehet fejleszteni.

A főszereplő képet, jelenetet alkot, ráhangolódik a kreatív működésre, saját maga írja a forgatókönyvet, a coach rendező szerepben marad. Közösen vizsgálódnak, az akciók, jelenetek mélyebb megértést támogatnak, a lejátszás segítségével a főszereplő új tapasztalatokat szerez. A főszereplő erőfeszítést tesz, kipróbál, átalakít, kijavít, megváltoztat, beavatkozik a saját életébe. Kísérletezik.

Max Clayton, aki Moreno tanítványa volt, és több mint 20 évig tanított engem, azt mondta egyszer: „Aki nem kísérletezik, nem él!” Erős útravaló volt ez nekem. Ma már tudom, hogy csak így érdemes!

Coaching Mesék 5-6.

Coaching Mesék 5-6.

Kéri Eszter

A TÜKÖR

Volt egy fiú, kedves, csibészes, mindenki szerette, meg is tették projektvezetőnek. Nosza nekiugrott a fiú a projektnek, mondja: kollégák, ezt a hegyet itt el kéne lapátolni, hogy épüljön út a boldog jövőbe, határidő holnap dél.

Hat kolléga már gyűrte is fel az inge ujját, indultak szaporán, a hetedik meg szép komótosan sarkon fordult, és visszaült az asztalához zabot hegyezni. Hé, mondja neki a fiú, mondom a hegyet, lapáttal!  Majd megyek, ha végeztem ezzel a projekttel, csúszás van, mondta a hetedik ember. És csak üldögélt rendíthetetlenül, hiába udvarolta körbe a fiú, ígért, fenyegetett, semmi se használt. Nyugi, mondta a hetedik ember, mondtam, hogy majd megcsinálom, ha ráérek. Hú, de utállak, gondolta magában mérgesen a fiú, és hazament.

A felesége nagyon megörült neki: de jó, hogy megjöttél édes lelkem, fel kéne vágni ezt a kupac fát, fűtsünk be, mert szörnyen fázok. Nyugi, mondta neki a fiú, nem látod, hogy meccset nézek? Majd felvágom, ha ráérek.  Meghallotta ezt a jótündér, és  gyorsan  odavarázsolt egy tükröt, a fiú meg jól belenézett, mert bátor volt amúgy. Azóta jó meleg van otthon, és a hetedik emberrel is megbarátkozott lassan.

A LÁNY ÉS A MÉRLEGE

Volt egy lány, volt neki egy mérlege, azzal mérte az igazságot, ez volt neki a foglalkozása. Mentek hozzá a kollégák, kérték, hogy adja oda a mérlegét, hadd mérjék le, mi újság. Nem adom, mondta a lány, majd én magam lemérem, amit kell.

Mentek hozzá a gyerekek, kérték, hadd mérjék le, kinek van igaza. Nem adom, mondta a lány, majd én megmondom azt! Na, lett is a lánynak annyi dolga, hogy alig győzte.

Borzasztó fáradtságában elvonszolta magát a jótündérhez, nem bírom, mondta, hadd tegyem le ezt a nehéz mérleget! Hát tedd le! – mondta a jótündér. Azzal kimentek a virágos rétre, hanyatt dőltek, és hallgatták a patak csörgedezését. Az élet meg nem állt meg.

Coaching Mesék 4.

Coaching Mesék 4.

Kéri Eszter

A LABIRINTUS

Volt egy lány, sokat bántották régen, ezért keresett magának egy búvóhelyet. Talált is egy szép buja zöld labirintust, oda vonult vissza, ha sérelem érte.  Hanem egyre mélyebbre ment a lány a labirintusban, amíg el nem tévedt egészen. Ekkor nagyon elkezdett félni, és kiabálni kezdett, hogy segítsen valaki, mert egyedül van, és nem találja a kijáratot. Meghallotta ezt a jótündér, és bedobott egy guriga fonalat a lánynak. A lány megfogta a végét és elindult. Ha siet, talán kiér, mielőtt megöregszik.

Coaching Mesék 1-3.

Coaching Mesék 1-3.

Kéri Eszter

Sokszor érzem úgy, hogy Watson coachként az a dolgom, hogy egy elvarázsolt kastélyban végigkísérjem az ügyfelet a görbe tükrös teremben: nézd, mekkora pocakja van ennek a problémának! Úristen, ez így föléd tornyosul? Hogy kidülled a szeme, de vicces! Na tessék, most meg a feje tetejére állt!

Aztán amikor kicsodálkoztuk magunkat, akkor miért ne mehetnénk tovább befelé a kastélyba? Van itt minden, varázspálca, láthatatlanná tevő köpeny, hétmérföldes csizma – amit csak a kreatív elme el tud képzelni. És fel tud használni, hogy kiszabaduljon megakadt helyzetéből és elérje a célját. Mint ahogy a királyfi győzi le a sárkányt a mesében, hogy elnyerje a királylány kezét. Vagy mint ahogy az alábbi a hős coacheek is legyőzték az útjukat elálló sárkányt, hogy mehessenek tovább a dolgukra.

Az alábbi sztorik vagy pont így történtek, vagy akár így is történhettek volna, a jótündér a  fantázia használatának jogát fenntartja. Különben meg aki nem hiszi, járjon utána!

A JÓTÜNDÉR

Volt egy jótündér, volt neki egy árnyéka, az ment vele mindenhova, mert nagyon féltette. Folyton  duruzsolt is a fülébe, hogy jaj, ezt ne csináld, mert baj lesz belőle, jaj azt se, mert ahhoz meg nem értesz!  Hú, ez veszélyes! Amazért meg ki fognak nevetni!  Elege lett ebből a jótündérnek, és mert nagyon unatkozott már otthon, beült az autóba, hogy elmegy coachnak. Az árnyéka meg az anyósülésen rémüldözött, hogy jaj vigyázz, jobbról jönnek! Úristen, fékezz!

Figyelj, szívem  – szólt a jótündér – , fogd már be egy kicsit, dőlj hátra és élvezd a tájat! És akkor aztán mentek szépen nyugodtan.

A FIÚ ÉS A FŐNÖK

Volt egy fiú, okos, lelkiismeretes, akkoriban még nem is utálta annyira a munkáját.  Hanem lett egyszer neki egy főnöke, de nem ám a szomszéd irodában, hanem az óperenciás tengeren túl. Ez a főnök  néha kiugrott a  telefonkagylóból, mint  dzsinn a palackjából, angolul ordított francia akcentussal, és olyan hatalmasra fújta fel magát, hogy szegény fiú meg se mert szólalni ijedtében.

A jótündér megkérdezte a fiútól, hogy van-e mire felmásznia, hogy nagyobbnak tűnjön. Na, ültetett erre a fiú egy égig érő paszulyt, felmászott rá, olyan magasra, hogy meglátta felülről a dzsinn kopaszodó feje búbját. Onnan nézve nem is volt már félelmetes, hanem inkább nevetséges. De a fiú nem akarta kinevetni, hanem lejjebb kúszott egy kicsit a paszulyon, egészen addig, amíg egy magasságba került a szemük, a fiúnak meg a főnökének. Azóta így beszélgetnek.

A LÁNY ÉS A SZEREPEI

Volt egy lány, az olyan volt, mint egy matrjoska baba. Volt benne egy anyababa, egy feleségbaba, egy dolgozóbaba, egy tanulóbaba, meg még vagy tucat másik. Már olyan sokan voltak, hogy szegény lány majd kidagadt a sok mindentől. A babák meg rendetlenkedtek, randalíroztak, nem hagyták szegény lányt egy percig se nyugton pihenni.

Mondja erre a jótündér, hogy figyelj te lány, nem akarod tornasorba állítani ezeket a babákat? Úgy is tett a lány, fogta a babákat szépen egyesével, és libasorba állította őket, és megkérte őket, hogy most már ne egyszerre ordítsanak, hanem mindenki egyesével mondja, mit akar, és senki ne izguljon, mindenkire sor kerül.  Úgy is lett, a lány meg lefogyott 10 kilót.

“Az életet erősíteni egymásban” – a szeptember 28-i Nyílt Est margórjára

“Az életet erősíteni egymásban” – a szeptember 28-i Nyílt Est margórjára

Szabó Gabi PCC

Minden Watson Nyílt Estnek van egy bevezető gondolata. A mainak a következő volt: erősíteni az életet egymásban!

Pár napja láttam egy filmet, amiben egy fiatal orvosnő elveszti az egyik lábát. Pontosabban egy kollégája dönt arról, hogy megműtse, és általa veszítette el az egyik lábát. Ezután hosszú ideig csak haragból és mély sebzettségből nézett ki a világra, nem beszélt, nem bocsátott. A körülötte lévők magukat nem kímélve próbálkoztak, hogy életet gyújtsanak belé.

Ez  megérintett, és eltelt néhány nap mire rájöttem, hogy azért, mert közelebbről is ismerem ezt a történetet. A nagynéném 18 éves volt, amikor egy vérmérgezés miatt amputálták a lábát. Soha nem gondoltam bele, hogy mit élhetett át akkor. Nem tudom, hogy kik töltöttek újra életet belé. Elhatároztam, hogy beszélek vele erről, és kifejezem felé a köszönetem, amiért gyerekkoromban mindig az életet szerető és megélő emberrel találkoztam, ezt tanultam tőle.

Az est kérdése, témája ez lett. Az életed mely területén szeretnéd, hogy valaki erősítsen, vagy kinek szeretnéd te erősíteni az életet?

Egy páros beszélgetésben lehetett felhangosítani a gondolatokat. Ezután megkérdeztem, ki az aki akarna dolgozni azon, amire ráhangolódott. Egy mosolygós, szép fiatal nő jelentkezett.

Egy barátnőjével való kapcsolatát hozta a nagycsoportba.

Kiválsztotta saját magát és a barátnőjét a csoportból, így tudott rendezni egy képet arról, ahogyan most van a kapcsolatuk. Ebben a képben szembenállnak egymással, és ő megtámasztja a barátnőjét, két kézzel a másik vállán, aki hol előre, hol hátra dől, nincs egyensúlyban. Arra kértem a főszereplőt, hogy tegyen a képbe néhány dolgot, ami őt támasztja, neki ad stabilitást. Több erőforrása is megjelent: a hite, a harmóniára törekvése, az a képessége, hogy elképzelje a barátnőjét jó állapotban.

Megkértem a csoportot, hogy az alapján, amit eddig láttak, hozzanak be ők olyan erőforrásokat, amiket gondolnak a főszereplőről. Így megjelent a pozitivizmus, rugalmasság, a helyzetre való rálátás képessége. Megkértem a csoportot, hogy hozzanak olyan erényeket, erőforrásokat a színpadra, amire szüksége lehet a kapcsolatnak, jó lenne ha működne. Bekerült a tanácsadó rész, az elfogadás, a szeretet mint meglévő és értékes erő. Arra kértem a főszereplőt, hogy cseréljen szerepet a barátnőjével a képben, és hallgassa meg, milyen erők vannak jelen, hallgassa azzal a füllel, mire lenne, most nagy szüksége. A barátnő szerepéből azonnal jött a válasz: szeretetre és elfogadásra van szüksége. A főszereplő mosolygott, megerősödött. A csoport bölcsessége, támogató ereje, mint mindig, most is erős hatással volt rá.

Fáradtságát és bizonytalanságát ebben a kapcsolatban, felváltotta a magabiztosság és az életet támogató szándék megerősödése. A csoportmunkát egy sharinggel zártuk, néhány csoporttag elmondta hasonló élményét a saját életéből.

Az én coach munkám tanulsága a következő: akkor tudom erősíteni az életet a főszereplőben, ha a saját életemben is ezt teszem. Hálával, erős akarattal, kitartóan. Ahogy a nagynénémtől láttam.

Watson Stúdió Premier

Watson Stúdió Premier

Páli Péter

Ülök és várok. Ügyfél vagyok. De már itt is vannak a rendezők. Képzett Watson coachok. Elindul köztük az egyeztetés, a mai alkalom kereteinek tisztázása. Nincsenek hosszú barokkos körmondatok, csak félszavak, mosolyok, összenézések. A bizalom és az egymás iránti maximális tisztelet uralja a termet. Várom a kezdést, mert tudom, hogy milyen jó lesz, mert voltam már „vatszonon”. És várom, mert tudom, hogy ez a mai alkalom más lesz. Más lesz, mert mindig más, hisz nincs két egyforma ember. És nincs két egyforma probléma és nincs két egyforma megoldás sem. És most a módszer is egy kicsit más.

Nemsokára kezdünk. Hohó, itt van egyik másik ügyfél is. Talán ő nem is tudja hová jön, mire vállalkozik. Bizonytalan, de bizakodó. Ismeri a Watson coachokat, de a mai alkalomról még ő sem tud semmit. Nem is tudhat! Ez mindig onnantól kezdve kezd kialakulni, ahogy bejön az ember egy gondolattal, egy érzéssel, egy érzettel. Ez benne az egyedi, a megismételhetetlen. Ez benne a Watson.

A felállás: 5 ügyfél, 5 coach, 5 segédén. 5 különböző történet. Minden ügyfél a saját világát játszhatja el a két segítővel. Óriási lehetőség! Saját színpadot kapunk, ahol a mi utasításaink alapján bármi megtörténhet, amit szeretnék. Ez a „mintha” tér arra vár, hogy érzésekkel, gondolatokkal, helyzetekkel, sémákkal, kivetítésekkel és minden mással betöltsük, ami a fejünkben, szívünkben, lelkünkben van. Ide kitehetjük és ránézhetünk. És átalakíthatjuk. És megszólaltathatjuk. És időbe rendezhetjük. Tényleg bármit megtehetünk, mert a „segédén” (mintegy valódi, jó segéd) mindent megtesz azért, hogy megjelenítse azt, amire kérem. A rendező coach pedig, mindent megtesz azért, hogy a végén megszülessen az én megoldásom. Az a megoldás, amit együtt alkottunk meg, amit együtt építettünk fel. És a végén néha „csak” hatalmas, megkönnyebbült sóhaj, vagy felszabadító sírás van. De ebben a cselekvésorientált módszerben, ez a jutalom. Jutalom önmagunknak, hogy egy kicsit többet tudtunk meg arról, ami bennünk van, egy kicsit előrébb léptünk abban, ami előtt eddig csak tehetetlenül álldogáltunk.

Úgy gondolom, legközelebb is jövök, mert a Watson Stúdió magával ragadott. És én is magammal ragadom őt. 🙂